... és akkor elindultam egyedül egy totál idegen országba, totál idegen emberek közé. Mindennél jobban utálom a magányt, sőt rettegek is tőle, de előbb, vagy utóbb fel kell nőni. Előbb, vagy utóbb, meg kell tanulni nem más utánfutóján toszni a rezet, hanem kitaposni - néha kínkeservesen - a saját ösvényünk. Minden kezdet nehéz, így van ez a felnőttséghez vezető út kezdetén is. A felelősség sokszor fáj, meg kell tanulni kezelni. Meg kell tanulni gondoskodni önmagunkról, hogy aztán később másokról is gondoskodhassunk.

Ezért íródik az én habos valenciai történetem.

Egy január végi hajnalon kezdődött. Mikor 3 körül felkeltem, félálomban még fel sem fogtam, mi történik. Sötét a jól megszokott szobám, de persze az onnan kivezető utat csukott szemmel is tudtam (még részegen is!). Nem akartam felkelni. Szeretem nagyon azt, ami otthon van. Végül csak kiszálltam a meleg takaró alól az álmos-csípős hidegbe. Apa is akkor kelt.
Érdekes tény, hogyha az ember alig alszik, akkor nem is érzi ébredés után fáradtnak magát. Ez történt velem is, és ahogy leértem az emeletről a földszintre készülődni, belémnyilalt, hogy mi is fog történni. Hát elkezdődött.
Gyors reggeli készülődés után, kocsiba vágtuk magunkat a csípős hidegben, majd elindultunk felszedni a család többi tagját, Anyát és Esztert. Nagyon örültem, hogy felkeltek miattam, így együtt indultunk el a reptérre.

Szerencsére nem fogja fel ilyenkor az ember, hogy mi is történik vele. Fél év, nem sokat jelent. Viszont a legnagyobb veszélyeket az jelenti, ha belegondolunk, hogy mi volt fél éve... Te jó ég, nyár. Mennyi minden történt azóta, milyen rég is volt... Na, ekkor képes az ember magába zuhanni. Mit fogok én egyedül csinálni ennyi időn át egy idegen helyen...?
A jelen problémáival foglalkoztam, hogy fogok átmenni a biztonsági ellenőrzésen, hova kell mennem felszállni a gépre, meg hasonlók...
Átverekedve magam mindenféle ellenőrzésen, kis habozás után elindult a szállítóbuszunk a repülő felé. Nem igazán félek a repüléstől, ugye van a közismert szólás is: fent még nem maradt egy gép sem... Szóval nyugodtan szálltam fel, majd leültem a meglepően kényelmes bőrülések egyikére. Nagyon sima utunk volt, kisebb rázkodások nélkül érkeztünk meg reggel 8 körül Milánóba. Ott fogtam egy buszt, amire szorgos gyerek lévén már előre megváltottam a jegyet, majd irány Milán Centrale.

Ja, elfelejtettem mondani, hogy anyagi megfontolásból a Bp-Milán-Valencia útvonalat választottam, viszont ugyebár a pénz idő. Várnom kellett fél napot az átszállásra, ráadásul a Valenciába tartó gépem a város másik felén lévő Bergamo reptérről indult. Így bementem a centrumba, hogy ott eltöltöm majd az üresjáratos órákat. Halál unalmas volt, nem is mesélek erről többet.

Bergamo reptér gyönyörű! Hatalmas üvegablakokon keresztül láttam a távolban lévő Alpok havas csúcsait, miközben ott "lent" kb. 10 fok volt, verőfényes napsütéssel fűszerezve.

Felszálltam ismét egy gépre. Tudom, senkit nem érdekel, de még sosem repültem egy nap kétszer is.
Semmi para nem volt a repüléssel egészen, amíg a spanyol part mentén el nem kezdtünk volna ereszkedni. Beültem a szárnyhoz közel az ablak mellé, hogy a naplementét és a sötétedő tájban kivilágosodó városokban gyönyörködhessek, de egy idő után abban kellett gyönyörködnöm, ahogy a turbulenciában a szárny papírrepülőket megszégyenítő módon himbálózik fel le.. 10 percen át tartott kb, én már fújtam a mentőmellényt, tudtam hogy ha becsapódunk és túlélem, merre fogok kimenekülni a repülőgép testéből, esetleg kit kell kimentenem, ki nem bír magától eljutni a partig...
Végül nem zuhantunk le, ellenben simán földet értünk. Furcsa volt, hogy este fél 8-kor 19 fok volt, de a jó idő azóta is képes elnyomni kicsit a honvágyat, annyira szép itt minden a melegben! De erről később.

Kezd értelmetlenül hosszúra és részletesre nyúlni ez a bejegyzés, úgyhogy kicsit begyorsítok.

Találkoztunk a kinti külkeres "elődömmel", Danival a városban, elmentünk hozzá, ott lepakoltam a nagy táskám, mi miatt aznap legalább 4-szer szakadt le külön külön mindkét kezem. Majd este 10 felé elindultam megkeresni a hostelt, amit pár nappal korábban random mód otthonról befoglaltam.

Tárolószobaként funkcionál ez a bejegyzés, amiben igyekszem naprakészen összegezni, milyen írásokat is hoztam eddig létre.

http://jagerbar.hu/bulik/te-hallottal-mar-roluk-a-jagermeister-swat-csapat/

http://jagerbar.hu/bulik/ingerdzsungel-a-hetedik-keruletben/

http://jagerbar.hu/bulik/esszel-az-ejszakaban-interju-egy-detoxikologussal/

http://jagerbar.hu/bulik/dub-fx-interju-az-alkotas-szabadsaga/

http://jagerbar.hu/bulik/randitippek-csajoknak/

http://jagerbar.hu/ejszaka/langolo-itallap/

http://jagerbar.hu/ejszaka/te-a-buli-bikaja-jol-hangzik/

http://jagerbar.hu/bulik/akire-armin-van-buuren-is-tombolt-nikola-interju/

http://jagerbar.hu/hirek/elmeny-menetrend-2013/

Élmény. Lehet, személyes perverzitásom ez a szó és érzés, lehet - ahogy születésemkor a csillagjegyemből és két fűszál állásából megjósolták -, hogy függője vagyok, lényegtelen: megszállottan vadászom. Az élményt tartom minden pozitív érzés alapjának: miért tanulok? A tudás élményt okoz. Miért járok agysejtet pusztítva mámorban tombolni a stroboszkópfénybe? Élményt okoz. Miért keresem a szerelmet? Élményt okoz. Miért álltam neki ezt a pár sort leírni? Kiadni magamból remélem élmény fog okozni.

Az élmény váltja ki a boldogság érzetét, ami véleményem szerint az élet értelme.

Az élménnyel egy hatalmas probléma van: más-más élethelyzetben különböző ingerek tudnak élményt okozni. Miért is baj ez? Egy, az ember nem tudja sokszor, hogy mi okoz élményt, örömet saját magának. Kettő, az élmény túladagolható.
Bár, szerintem, ahogy mindenki, én is végtelen élményt és boldogságot akarok. Ezt viszont nem szabad megkapni, se nekem, se kevésbé függő hajlamú egyedeknek: ami elsőre ajándék, századikra már elvárás. Az ehhez hasonló élményvadászok, akik nem tudnak maguknak megálljt parancsolni, ők nyúlnak komolyabban a tudatmódosítókhoz, miután a hétköznapi földi lét egy idő után képtelen a szükséges dózist adagolni, több kell: alkohol, drogok... 

Ezért nem szabad szüntelenül élményekben utazni. Ezért kell a legelvetemültebb élményvadászoknak is időnként visszavenni a féktelen szomjukból. Ezért kell időnként megtapasztalni, hogy milyen, amikor valami derekasan szar.
...hogy legközelebb elég legyen az ezt megelőző élménydózis, és ne intravénásan kelljen örömhöz folyamodni...

A "rossz" fogalma nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a "jó"-t értelmezni tudjuk...

Két nap múlva ilyenkor Zamárdiban a sokadik sör után fogom szívni magamba a fesztivál-feelinget. Bizony, hamarosan kezdődik a Balaton Sound. A "mindent hagyj az utolsó pillanatokra"-mentalitás nevében ma kezdtem el tervezni, hogy hogyan is fogom túlélni az elkövetkező egy hetet. Ez körülbelül magába foglalja a lehető legolcsóbban, a legjobb hangulatban történő, megfelelő időben legjobb helyen levést.

A történetem a következő:

Egy főiskolán tanulok, legyen ez mondjuk Csurgón. A csurgói főiskolára jár 3-4000 ezer fiatal, akiknek egy része csak a büfé miatt szédeleg arra: van finom rántott húsos szendvics és elég jó csajok/pasik kóricálnak a folyosókon. Ráadásul főiskolára járnia kell, kell a diákigazolvány, mert a csurgói top kocsmába hétfőnként ingyenes főiskolás diákkal a beugró, sőt még 3 sört is hozzá vágnak, azt meg nehogy már magának kelljen megvenni. 
Egy másik rész bejár, mert milyen jó lesz neki, ha diplomásként ráront a munkaerőpiacra és próbálja eladni azt a tudást, amit 3-4év alatt itt magára szedett. Ez a rész talán sikereket is fog lelni az iskolában, viszont szerintem még mindig nem ez a leghatékonyabb kihasználása a fősulis éveknek.

Egy 2-300 főnyi, iskola közösségi életét fejleszteni vágyó fiatal diákszervekbe rendeződik. Van csoport, ami az idegen nyelvű diákokkal foglalkozik, van ami előadásokat szervez, van a csurgói diákok számára hasznos anyagokat szolgáló honlappal foglalkozó, van az iskolaújságot létrehozó csoport és még sorolhatnám.
Ezek a diákok a kapcsolati tőkéjük alapozásán felül olyasfajta tapasztalatokra tesznek szert munkájukon keresztül, amit sokan az első munkahelyen tapasztalnak csak meg.
Ők mozgatják a diákélet szálait a csurgói főiskolán. Eddig tiszta idill, mi kellhet még egy sört, bort, szórakozást szerető, ámbár kulturálódni vágyó huszonévesnek?

A gebasz a következő: a csurgói főiskolán a hallgatóságot képviselő, hallgatókból álló, de a diákszervek felett elhelyezkedő szervezet Feje a hazai felső szintű politikát megszégyenítő gerinctelenséggel kezeli azokat a diákszerveket, akik az iskoláért tesznek, akik jobbá akarják tenni a csurgói létesítmény életét. Hadd indokoljam meg!

A diákszervek közép-, felső vezetői napi több órát foglalkoznak tevékenységük megfelelő szervezésével, amiért cserébe egy jelképes (havi pár ezer forintnyi) összeget kapnak honoráriumként a hallgatóságot képviselő szervezettől. Ezeket a pénzeket A Fej beleegyezésével nyújtják át az azt megérdemlőknek.
A Fej addig, amíg a diákszervek szemet hunytak ügyes kis tevékenységei felett, mosolyogva utalgatta a pénzeket.
De a tejben-vajban fürdésnek egyszer vége, így történt, hogy páran megelégelve a Fej tevékenységét úgy döntöttek, hogy a demokratikus választásokon, teljesen Korrekt módon elindulnak, hogy a Fej helyett az iskola érdekeit szolgálják. Természetesen, mint az lenni szokott, a Fej és kis udvara saját tevékenysége dicsőítése (ezt nem igazán érti senki, bár biztos lehet ódákat írni a szarról is) mellett mindent megtett a változtatni vágyók bemocskolása érdekében.
A történtekre két lehetőség áll össze a fejemben:
A) választások során a vezető pozíciójából származó hatalmát felhasználva igyekezett ellehetetleníteni a vele nem szimpatizálók indulását
B) emberi hiányosságai miatt (problémamegoldás képessége és gerinc) képtelen volt sikeresen levezényelni a választásokat.

Az eredmény az, hogy a bűzlő Fej még mindig ott kényelmeskedik az erőtől duzzadó testen.
Véleményem szerint lényegtelen, hogy A, vagy B változat következett be, egyértelmű, hogy a rendszer így nem frankó.

Mint a nem-demokratikus rendszerekben az természetes, a változtatni vágyók el lettek nevezve "közösség-bomlasztók"-nak (lásd: '56), ezért elvették tőlük az előző féléves munkájukért cserébe járó pénzösszeget.
Egyikük erre így háborodott fel: "A demokrácia mióta közösségbomlasztó?!" Teljesen egyet értek.

A Fej kicsinyes játékáról beszélünk, amivel már rég túllőtt a célon. Mit tehetünk? Vajon a tiszta, korrekt eszközök valaha képesek lesznek elnyomni a zsarnokságot?
Én úgy vélem, hogy nem szabad ugyanolyan patkány módjára viselkedni még ilyen esetben sem, mint a Fej teszi. Meg kell maradni az emberségnél, és korrektségnél és azok keretein belül felhasználni minden lehetséges eszközt. Hiszem, hogy ez a célravezető, és lehet nem ma, vagy holnap, de fejét veszik a rendszernek.

Fejétől bűzlik a hal.